Hajnali 5:00, csörög a vekker, illetve a telefonom, hogy keljek már, hát a világ nem fog ám rám várni. Így volt ez a múlt héten is, de a jövő héten már délutános vagyok, juhúúú, majd 9kor kelek (francokat, akkor semmire sem lenne időm).
Tusolás, fogmosás, fésülködés, még a smink is férjen bele...jézusom, a hajam hogy áll? Így nem mehetek emberek közé! Ó, hát naná,hogy már 5:40...megint el fogok késni, cuccok bepakol, táska a vállra, cipő felhúz, jajj, hát az ebédem? Gyorsan nézek valamit a hűtőben... 5:45,még szerencse, hogy nincs messze. Ajtó kinyit, ajtó bezár, a mesekönyv/aznapi foglalozási anyag/előre kivágott kétszázhúsz kifestenivaló pillangó/stb bentmaradt. Ajtó nyit, felszalad, leszalad, ajtó zár, munkába szalad.
5:54, jólvan... ideértem, még van 6 percem, akkor még el tudok menni pisilni, mert hát az elmaradt, és (bár ezt sokan el sem hiszik), az óvónénik is pisilnek. Na jó, ma mégsem, mert már az ajtóban toporog az egyik gyerkőc az anyukájával. Hatkor nyitunk. Sebaj. Kikapcsolom a riasztót, illetve kikapcsolnám, mert már szaladnak be utánam.
-Még ne gyertek, még riasztok!
Megvárják. Hátramegyek lecserélni a papucsom, másra már úgysincs idő, mert jönnek utánam az öltözőbe, én meg szégyellem magam erősen, amiért 5:57-kor nem tudom a csoportban, nyugiban átvenni a gyereket.
Jönnek a gyerekek, mindenkinek jár egy-egy mosoly, köszöntés, bekísérés, ez el is várható, nyugodtan. De amikor a mese közben toppan be a gyerek, és nem ül le a szőnyegre és Anyuka az ajtóból szól be mert szeretne valamit, megint én érzem rosszul magam, és rágódom napokig, amiért nem válaszoltam, hanem befejeztem a mesét, és csak utána mentem oda. Nem szeretem ha olyankor zavarnak minket. Megteremtek egy légkört a Meseországba való utazással, kapunyitással, ők meg fél pillanat alatt lerombolják. Én meg rosszul érzem magam, hogy a gyerek is ki lett zökkentve, a szülőnek is várnia kellett.
Aztán ránkcsukódik az ajtó, és ebéd utánig senki sem zavar, végzem a munkám, és elmúlik a megfelelni akarás is.
Mert ők úgy szeretnek, ahogy vagyok.
Ebéd után hazamennek a hazajárósok, megiszom a kávém és nekiállok "esztétikusan elrendezni a gyerekmunkákat", hogy ne csak kiakasszuk egymás mellé a faliújságra. A festett halaknak akváriumot gyártok dobozból, kavicsból, homokból, növényekből. Persze le is kell fóliázni, ha kész. Kiteszem a folyosóra, és remélem, hogy sokaknak tetszik majd. Ekkor már 14:00, és 14:30 között van az idő, nekem meg 13:00-ig volt a munkaidőm...szaladok haza, mert a Barátom, és a Szüleim is rajtam röhögnek, hogy folyton túlórázok.
Otthon megírom a jegyzőkönyvet a tegnapi nevelési értekezletről, megszerkesztem, hogy jól nézzen ki.
Készülök a másnapi foglalkozásra, előkészítem a következő kétszázhúsz pillangót. Közben kesergek egy megjegyzésen, ami rólam szólt, és rosszul esett.
Elkezdek blogokat olvasni, vagy éppen bejegyzést írni, igyekszem úgy fogalmazni, hogy tetsszen az olvasóknak. Persze sosem sikerül.
Ráállok a mérlegre. Már megint nem fogytam. Nem csinálom elég keményen. Közben kapok egy "kedves" kommentet. Inkább ki sem rakom, csak vitát generálna...
Elmegyek fürdeni, és a tusfürdő illata valami isteni, beszélgetek skype-on a barátommal, aki szuper, találok egy könyvet, ami nagyon klassz.
Elgondolkodom, hogy holnap milyen mini-hadjárat vár rám. Meg tudom oldani!
Akkor mi is a baj?
...nem tudom, inkább lefekszem aludni.
Ezzel a bejegyzéssel senkit sem szerettem volna megbántani, csak jött egy kis agymenés (ha nem szeretitek ezt a szót, bocsi, én imádom). Remélem tetszett Nektek, és remélem megosztjátok velem a véleményeteket erről a bejegyzésről. Remélem Ti nem várjátok el magatoktól, hogy mindenben 1100%-ot nyújtsatok, vagy ha mégis, akkor tudjátok, mennyire jók is vagytok. Egyébként én ezt így még szerintem nem írtam le, és most is csak nagyon húzódozva, hátha ellenérzést vált ki belőletek, de Szeretlek Titeket!
-véletlenül se bőgtem el magam a végén.-
Rami
