Beszéljünk kicsit a hitelességről!

Sziasztok,

A mai bejegyzés most nem termékteszt lesz, remélem nem bánjátok, fogjuk fel ezt lelkizésnek akár, vagy beszélgetésnek, mert szeretném végre erről a témáról elmondani az őszinte véleményem. 

Többször megkaptam már, hogy nem vagyok hiteles blogger, és ezzel nem értek egyet, itt van hát a cáfolat, kivetítve az egész blogvilágra. :)

Mitől hiteles egy blogger? Attól, hogy full vakolatban ül a kamera előtt, ami alól az arca sem látszik ki, rebegteti a műszempilláit, és visongva örül mindennek? 

Nagyon sokszor megkapom, hogy karikás a szemem a videókban. Gyerekek, vérszegény vagyok, vashiányos vagyok, és dolgozó nő vagyok. Legutóbb a kawaii box-os videó alatt kaptam ezt meg, amit egészen konkrétan reggel fél 7-kor vettem fel, munka előtt. ez azt hiszem kellő magyarázat arra, miért nem agyonvakolva ültem le a kamera elé én, aki a mindennapokban még alapozót sem használ. (Arról már nem is beszélve, hogy magamnak tetszettem abban a videóban, így őszintén nem érdekel, ha valakinek nem. :D Bár emiatt most biztos rám húzzátok megint a vizes lepedőt.)

Hitelesebb lennék akkor, ha feltennék egy kiló alapozót, és púdert, műszempillát, és úgy ülnék le a kamera elé? Ha csak amiatt lefogynék, hogy többen kövessenek? Szerintem inkább hitelemet veszteném. Az nem én vagyok, én ilyen vagyok.

A második pont, ami miatt ki szoktatok kiáltani hiteltelennek, még mindig a külsőmhöz kapcsolódik. Nem tartotok szépnek, ami szívetek joga, DE! A szépség egy annyira relatív dolog... Most hozhatnék példákat, mg nagy neveket, hogy nekem ki nem tetszik, aki mások szerint szép, de minek? Minek kell bántani mást? Ráadásul csak kivételes szépségű lányok blogolhatnak? Mióta? Ezek szerint nekem nem jó a gépem, vagy az internet tévedett, esetleg a blogger és a youtube, amikor nem tiltotta le azonnal a regisztrációm? 

Egy átlagosabb lánytól miért is ne fogadhatna el az ember véleményt? Ha valakinek nagyon pattanásos arca van, az nem hitelesebb erre való termékekről megnyilatkozva, mint egy babapopsi arcú lány?

Lehet, hogy engem nem skatulyából húztak ki, lehet, hogy kövér vagyok, de ettől függetlenül talán még én is elmondhatom a véleményem termékekről, mert bizony én is használok dolgokat, nem csak ülök, és vagyok. 

Aztán itt a kedvenc pontom: mert ugye a kedves blogger már annyira el van telve, hogy nem értékeli a jó termékeket. Természetesen annyi történt, hogy elmondtam: jobb lett volna, ha 9-ből nem ugyanaz a márka 4 termék. Egy rossz szóval nem illettem az adott termékeket, elvégre még nem próbáltam ki őket. 

De akkor elmondom erről is a véleményem: attól, hogy valaki blogger, még van őszinte véleménye: ha bejön egy termék, elmondja, és az lenne az igazi, ha azt is elmondja, ha valami nem tetszik neki. Úgy tűnik, ez már ritkaság számba megy, és úgy tűnik, csípi is az emberek szemét. Ennek ellenére én ezentúl is el fogom mondani, ha az adott hajbalzsam nem jött be, vagy ha a dobozban lehetett volna SZERINTEM valami másképp. Ennek azt gondolom, így is kellene működnie, jó lenne, ha az őszinte véleményt olvashatnám mindenhol, nem csak sajtóanyagokat nulla saját meglátással, vagy ömlengést arról, ami nyilvánvalóan nem jó. Ha valamiről van véleményetek, ti is vállaljátok azt, miért is ne tehetné meg ezt egy blogger is? Csak mert blogger? 

És akkor az utolsó ami még felmerült: az ujjongva örülés. Vannak helyzetek, amikor én is megengedem ezt magamnak, de egyszerűen én nem az a lány vagyok, aki ugrál a kamera előtt, és visít, vagy akármi. Én ilyen vagyok, így beszélek, és ilyen "fapofával" örülök termékeknek, ha olyan a kedvem. Egyszerűen nem fogok túlpörögni, mert az nem én vagyok. Aki olyan személyiséget keres, biztosan fog találni, sokan készítünk videókat, sokfélék vagyunk, akinek az jobban bejön, nézze azokat a lányokat, fiúkat. Természetes, hogy különbözőek vagyunk. 

Végezetül elmondanám, hogy én nem vagyok youtube guru, én elsősorban bloggernek vallom magam, és emellett rendelkezem egy youtube csatornával. Igyekszem megmaradni embernek, igyekszem mindenkinek válaszolni, van, hogy csak reggel fél7-kor van időm videózni, de ennek ellenére nagyon szeretem ezt csinálni. Teljesen természetesnek tartom, hogy nem tetszik mindenkinek, amit csinálok, de őszintén szólva engem azok érdekelnek, akiknek tetszik, vagy akiket érdekel. 

Köszönöm, hogy elolvastátok ezt a bejegyzést, még ha hosszúra sikerült is, és örülnék, ha megosztanátok velem, szerintetek mitől lesz hiteles egy blogger. Vagy épp hiteltelen.

Rami

Nekem megfelelési kényszerem? Ugyan, dehogy!

Hajnali 5:00, csörög a vekker, illetve a telefonom, hogy keljek már, hát a világ nem fog ám rám várni. Így volt ez a múlt héten is, de a jövő héten már délutános vagyok, juhúúú, majd 9kor kelek (francokat, akkor semmire sem lenne időm).
Tusolás, fogmosás, fésülködés, még a smink is férjen bele...jézusom, a hajam hogy áll? Így nem mehetek emberek közé! Ó, hát naná,hogy már 5:40...megint el fogok késni, cuccok bepakol, táska a vállra, cipő felhúz, jajj, hát az ebédem? Gyorsan nézek valamit a hűtőben... 5:45,még szerencse, hogy nincs messze. Ajtó kinyit, ajtó bezár, a mesekönyv/aznapi foglalozási anyag/előre kivágott kétszázhúsz kifestenivaló pillangó/stb bentmaradt. Ajtó nyit, felszalad, leszalad, ajtó zár, munkába szalad.
5:54, jólvan... ideértem, még van 6 percem, akkor még el tudok menni pisilni, mert hát az elmaradt, és (bár ezt sokan el sem hiszik), az óvónénik is pisilnek. Na jó, ma mégsem, mert már az ajtóban toporog az egyik gyerkőc az anyukájával. Hatkor nyitunk. Sebaj. Kikapcsolom a riasztót, illetve kikapcsolnám, mert már szaladnak be utánam.
-Még ne gyertek, még riasztok!
Megvárják. Hátramegyek lecserélni a papucsom, másra már úgysincs idő, mert jönnek utánam az öltözőbe, én meg szégyellem magam erősen, amiért 5:57-kor nem tudom a csoportban, nyugiban átvenni a gyereket.
Jönnek  a gyerekek, mindenkinek jár egy-egy mosoly, köszöntés, bekísérés, ez el is várható, nyugodtan. De amikor a mese közben toppan be a gyerek, és nem ül le a szőnyegre és Anyuka az ajtóból szól be mert szeretne valamit, megint én érzem rosszul magam, és rágódom napokig, amiért nem válaszoltam, hanem befejeztem a mesét, és csak utána mentem oda. Nem szeretem ha olyankor zavarnak minket. Megteremtek egy légkört a Meseországba való utazással, kapunyitással, ők meg fél pillanat alatt lerombolják. Én meg rosszul érzem magam, hogy a gyerek is ki lett zökkentve, a szülőnek is várnia kellett.
Aztán ránkcsukódik az ajtó, és ebéd utánig senki sem zavar, végzem a munkám, és elmúlik a megfelelni akarás is. Mert ők úgy szeretnek, ahogy vagyok.
Ebéd után hazamennek a hazajárósok, megiszom a kávém és nekiállok "esztétikusan elrendezni a gyerekmunkákat", hogy ne csak kiakasszuk egymás mellé a faliújságra. A festett halaknak akváriumot gyártok dobozból, kavicsból, homokból, növényekből. Persze le is kell fóliázni, ha kész. Kiteszem a folyosóra, és remélem, hogy sokaknak tetszik majd. Ekkor már 14:00, és 14:30 között van az idő, nekem meg 13:00-ig volt a munkaidőm...szaladok haza, mert a Barátom, és a Szüleim is rajtam röhögnek, hogy folyton túlórázok.
Otthon megírom a jegyzőkönyvet a tegnapi nevelési értekezletről, megszerkesztem, hogy jól nézzen ki.
Készülök a másnapi foglalkozásra, előkészítem  a következő kétszázhúsz pillangót. Közben kesergek egy megjegyzésen, ami rólam szólt, és rosszul esett.
Elkezdek blogokat olvasni, vagy éppen bejegyzést írni, igyekszem úgy fogalmazni, hogy tetsszen az olvasóknak. Persze sosem sikerül.
Ráállok a mérlegre. Már megint nem fogytam. Nem csinálom elég keményen. Közben kapok egy "kedves" kommentet. Inkább ki sem rakom, csak vitát generálna...
Elmegyek fürdeni, és a tusfürdő illata valami isteni, beszélgetek skype-on a barátommal, aki szuper, találok egy könyvet, ami nagyon klassz.
Elgondolkodom, hogy holnap milyen mini-hadjárat vár rám. Meg tudom oldani!
Akkor mi is a baj?

...nem tudom,  inkább lefekszem aludni.

Ezzel a bejegyzéssel senkit sem szerettem volna megbántani, csak jött egy kis agymenés (ha nem szeretitek ezt a szót, bocsi, én imádom). Remélem tetszett Nektek, és remélem megosztjátok velem a véleményeteket erről a bejegyzésről. Remélem Ti nem várjátok el magatoktól, hogy mindenben 1100%-ot nyújtsatok, vagy ha mégis, akkor tudjátok, mennyire jók is vagytok. Egyébként én ezt így még szerintem nem írtam le, és most is csak nagyon húzódozva, hátha ellenérzést vált ki belőletek, de Szeretlek Titeket!
-véletlenül se bőgtem el magam a végén.-

Rami

Egy kis személyeskedés:)

...érdekes dolog a blogolás, és a kommentelés. Teljesen ciklikus, legalábbis nálam. Vannak a jó időszakok, amikor nincsenek negatív kommentek (maximum kritikák, de az kell is),és vannak a rossz időszakok, amikor csőstül jönnek a negatívkodók. Vagy talán csak egy, de ő alaposan kiéli magát. Nagyon érdekes egyébként az is, amin a negatív kommentelők ki tudnak akadni. Vegyük pl. a maxi-szoknyás bejegyzést. Igen, így utólag elismerem, hogy homályos lett, de mivel nem úgy készült, mint a többi, ezért ezt akkor helyben nem vettem észre.
Persze az meg egy cseppet sem számít, hogy előtte normális képek voltak a bejegyzésekben, mert csak az számít, ha valamit elszúrsz. Annyira ez van mostanában az élet minden területén. Ha valamit jól csinálsz, az nem számít, csak ha valamit elrontasz. Ennek hála jelen pillanatban nem is tudok olyat mondani, amiben jó vagyok...
 Többen is mondtátok már, hogy legyen még több személyes bejegyzés. Ez most eléggé az lesz.
A héten rengeteget túlóráztam, tényleg, majdnem dupláját dolgoztam a rendesnek. Ez nagyon fárasztó számomra. A hétvége sem volt túl hosszú, holnap már ismét dolgozom. Mostanában még nem pihenhetek, mert május 6-án van az anyák napja, addig még hajtunk gőzerővel, és majd utána, esetleg...

Naná, hogy előjött az allergiám is, rettenet rosszul vagyok miatta, de komolyan. Felkészülni sem volt időm rá, mert egyik pillanatban még szakad a hó, a másikban meg már virágzik minden. Furcsa ez, hogy eltűnik a tavasz, nem örülök neki. Az volt a kedvenc évszakom.
Szombaton Fontoséknál szétkaptuk a nappalit, gyorsan összepakoltuk a bútorokat, letéptük a tapétát, és már jöhetnek is a festők:)

A picikéket még mindig imádom, annyira édesek, és olyanokat tudnak beszólni:) Nagyon szeretem a munkámat, és örülök neki, hogy azt csinálhatom, amit akarok. Sajnos nagyon keveseknek adatik ez meg, pedig komolyan, ha mindenki azért kapná a pénzt, amit szeret, sokkal boldogabbak lennének az emberek. Jó, nyilván a fizetéssel lehetne még variálni, nem keresnek Magyarországon túl sokat a pedagógusok, de nem is ezért választottam ezt magamnak.

 Elromlott a laptopom, ezt a bejegyzést is Fontos gépéről írom. Fogalmam sincsen, hogyan fogom pótolni, totál megoldatlan probléma ez számomra, nem tudom, mi legyen. Drukkoljatok nekem, hogy ez is megoldódjon valahogy.
Köszönöm, hogy elolvastátok ezt a kis bejegyzésemet, kezdhettem volna úgy is, hogy "Kedves Naplóm..." Így visszaolvasva, nem tudom, érdekel-e ez egyáltalán bárkit is, és elolvassa-e bárki is, de jól esett nekem ez a kis agymenés. Picit könnyebbek a gondok, ha leírom, pedig ez még korántsem minden:D
 Most indulok főzni, borsólevest, és palacsintát.
legyetek jók, puszi:

Rami

Tegnap megint busszal utaztam, messzire. Ilyenkor majd' 200km-t utazom egyszerre, az egy hétvégén 400. Általában buszozom, mindig ugyanazokat a járatokat veszem igénybe. Ritkán fordul csak elő, hogy "falujáróval" megyek, így is, hogy autópályás busszal utazom, 4 órát vesz igénybe a dolog.
-Persze ha elérem minden csatlakozásom, és nem késnek a buszok, mert persze mindig késnek.-
Tehát tegnap is utaztam, és amikor a Népligetben megvettem a jegyem, 1260Ft helyett 1495 Ft-ba került. Ez az 50%-os jegyár egyébként. Nem lepődtem meg, mert tudtam róla, hogy be fogják vezetni a feláras utazást, de ahogy utaztam, egyre jobban felháborodtam ezen.
Állítlag ezeken a buszokon nem lehetnének állva utazó emberek. Én megvettem már előbb a jegyem, így helyem is volt, de a busz fullon volt, nem hogy ülő, de állóhely sem akadt, amikor kigurultunk a pályaudvarról.
Mindehhez társult a szokásos rosszkedvű, mogorva sofőr. Értem én, hogy nehéz napja van, és sajnálom is, mert a váltó nem működik rendesen, de akármilyen nehéz is, nem kellene az utasokkal kiabálni.
Tehát utaztunk tovább. Annak ellenére, hogy nem falu járó, megáll pár helyen. Alapjáraton mindig felbosszant az, hogy akik Kecskemétre mennek, ugyanúgy előre felszállnak erre a buszra, és volt már hogy emiatt én órákig álltam, pedig oda kb negyed-félóránként mennek a buszok. Olyanok, amik csak oda.
Az úti cél Csongrád volt, előtte már csak Gátéren áll meg a busz, ez egy kis falu. Tehát busz megáll, ember felszáll. Fogalmam sincs meddig kérte a jegyet, de ugye külön kell beütni a jegyárat és a felárat is.
Jegyár: 55Ft, Felárral együtt: 270...
És ez az, ami felbosszant, mert az én jegyem áránál még szemethúnyok, mert nem annyira vészes. De hogy négyszeres ár...na álljon meg a menet. A Volánnak ezt nagyon-nagyon végig kellene gondolnia.

-Bocsi a kiakadásomért, de ki kellett adnom magamból.-

Ti mit gondoltok?

Ügyifogyi?!

...ha Aprajafalván élnénk, tuti, hogy én lennék Ügyifogyi. Miért?
Nem telik  el úgy nap, hogy ne enném vagy innám le magam,  vagy ejtenék le valamit, vagy mindent megtalálnék, esetleg ne felejteném el egyik pillanatról a másikra, mit is szerettem volna tenni, vagy mondani.
Ma sem volt ez másként.
Reggel elindultam az óvodába, a szülinapos gyerekek szülinapi ajándékai nélkül, no meg a magamnak szánt NeoCitran nélkül. Az órám ma kivételesen nem felejtettem otthon.
Mivel a forró italhoz való por otthon maradt, gondoltam benyelek egy Calciumusc-ot, az is jó a hangtalan állapotomra. Ugyanis a hangom is elhagytam valahol múlt pénteken -ma hétfő van- és azóta sem találom.
No sebaj, csak bírnám letörni az ampulla tetejét. No,hát csak letört, de annyira letört, hogy a kezemet is végigvágta, két ujjamat is. No hát persze. Miért is ne folyna a vér? Na de ez a mennyiség már talán túlzás...
Mire elérek a zsebkendőkig, már végigcsepegtettem a parkettát. És persze amiért a teám fölött ügyeskedtem, már azt sem ihatom meg. Illetve megihatnám, de ez elég undorító lenne. Persze később a dajkanéni is félreteszi, mire elmesélem a történteket, és csak nevet. Jó hogy nem ittuk meg...
Na de ott tartottam,hogy véres a padló, szorítom az ujjaimra a zsepit, íjjjj jó mély a vágás. Törlöm a padlót, bejön a kolléganő...megállapítja, hogy megint ügyes voltam, aztán elrohan kötszerért. Szerencsére a gyerekek semmit sem vettek észre, és csak egy szülő pillog értetlenül a vértől átázott zsepimre. "Kis baleset"-mondom, mire megnyugszik. Most már talán le kéne ülni, mert már időm is van megijedni, nem is érzem jól magam. Megérkezik a kolléganő, jó szorosan beköti, kiadja parancsba, hogy ha elállt a vérzés, ragasszam le kevésbé szorosan. Jó.
A napközbeni játékban egyszer rálépnek a bekötözött ujjamra gondos gyerkőclábak, egyszer meg a fejem verem be az ablakba. Ilyen ez az építőkocka rakodás.
Ebédnél természetesen leeszem magam, az adventi koszorús gyertyagyújtásnál nem találom a gyufát,ami fél perce a kezemben  volt, és alvásnál majdnem átesek az egyik ágyon. Amikor végre elindulok haza, kicsit megkönnyebbülök, aztán félúton észreveszem, hogy a holnapi foglalkozáshoz előkészítendő műanyaggolyók ottmaradtak, de a csudába is! Nem fogok visszamenni!
Hazaérve bekucorodom az ágyba, mint Garfield.
Szeretlek hétfő!

"22 éves lány közeli barátokat keres..."

A címválasztás kissé gúnyos, no de mindegy. Ismét egy kis agymenés, remélem nem unjátok még...

Utoljára itt,ahol élek, általános iskolás koromban voltak barátaim. (No jó, van egy, de most ő sem itthon lakik.)Aztán elkezdtem egy székesfehérvári gimibe járni, és ott lettek barátaim. Aztán Szekszárdra fősulira, és ott, no meg ennek köszönhetően szerte az országban. Csak itthon nem...
Igazából nincs olyan barátom, akivel különösebb szervezkedés nélkül be tudnék ülni valahova. A fehérvári barátok is szétszóródtak az országban...
Bár az egyik nagyon jó barátnőmmel egy óvodában dolgozunk, de külön épületben. Nem vagyunk napi kapcsolatban.
A kolléganőim nem a barátaim. Félreértés ne essék, nagyon jóban vagyunk, és szeretem Őket, de sok évvel idősebbek nálam.
Szóval nincs olyan, akinek odacsörögnék,hogy fél óra és ott vagyok, és ezt meg is tudjuk valósítani. Kicsit aggódom is, hogy sosem lesz, hogy is lenne?
Mindenesetre várom, hátha jön az a jóbarát, és amíg várom, addig is élvezem az esetleges találkákat a barátaimmal...

Nektek milyen baráti kapcsolataitok vannak?

A fogadd el magad - maszlag

Lehet, hogy furcsán hangzik a cím, lehet nem is értitek..
...de biztos mindenki hallotta már közületek, az tök mindegy, milyen szövegkörnyezetben,hogy "Fogadd el magad!"
Jólvan csesszus...fogadjam el magam, de miért? A hajam nem nő, a tokám annál inkább, az arcom,mint egy 14évesé, nagy a hasam, kicsi a hasam, a fülcimpám kövér, pattanásos a seggem...Gondolom mind fel tudtok sorolni legalább egy tulajdonságot, amit nem szerettek magatokban. Én is. Neeeem, kedves trollok, bármily furcsa is,nem a pocakom körmérete lenne az.
Mégis boldog vagyok, és jól érzem magam a bőrömben.
De nem volt ám ez mindig így...
Az egész sztoriban a legnevetségesebb (kiskoromban azt mondtam legröhögségesebb,haha), hogy akkor sokkal vékonyabb voltam, egészségesebb hajjal, és babapopó arccal. Nem, ezzel megint nem a seggfejségre céloztam.
Szóval akkoriban nagyon rámjárt a rúd azt hittem. Nem voltam sem azzal kibékülve, ami belülvoltam, sem azzal, ami kívül. Csak a képeket visszanézve tűnik fel a vékonyságom is. Meg hogy a viselt melltartóm is feleakkora volt,höhö:D
Akkoriban sokszor jött a fogadd el magad maszlag. Én meg csak bámultam a hülyékre,hogy csesszus, ezzel mégis mit akarsz? Ilyen meg olyan szar vagyok, már hogy fogadnám el magam? Változtatni kell! Fogyni még!  Növeszteni a hajam! Egyenesre görbíteni a lábaim! Satöbbi!
Aztán változtak az idők, és vele az életem is,  felszaladt pár kiló, felszaladt pár mosoly, felszaladt pár adag magabiztosság, felszaladt egy adag én.
Nem tudtam, mit jelent. Megmaradtak a barátok, de jöttek újak, jöttek bulik, jöttek csalódások, és jöttek életem legszebb napjai. Már tudtam ki vagyok, és épp ezért nem érdekelt, más mit gondol.
Tudtam, hogy én vagyok, és épp ezért eltörpült az én. A tinikora mindenkinek egy hatalmas egoista buborék.    Aztán beteszed magad a megfelelő helyre, és az én már nem is annyira fontos.
És ha most hozzámvágod, hogy fogyjál le!, meg jön a baba?, hát én nem tudom annyira a szívemre venni, mint amennyire kellene, mert idegenek frusztrált beszólásai nem hatnak meg.
Érzi ezt bárki rajtam kívül? És értitek mire szeretnék kilyukadni? A fogadd el magad csak egy maszlag, majd ha tudod ki vagy,és hol a helyed, na akkor elfogadtad magad...

Nektek mi a véleményetek a témáról? ÉS erről a bejegyzésről? Ezek a lelkizősebb témák -leírásban- újak nekem, de ez  most  annyira ki akart törni, hogy leírtam és jól esett. Legyen máskor is, ha előjön a szóhányás?

p.s. a továbbra kattintva nézegethetsz rólam régi képeket

Mennyi az ember élet?

...tudja erre egyáltalán bárki a választ?
Ne aggódjatok, nem történt tragédia, de akár történhetett volna...
Pénteken az oviban szokásosan gyümölcsöt ettünk. Szőlőt is. Az egyik kisfiú nem rágta meg, megakadt a torkán, nem kapott levegőt. Szólni nem tudott, sírni nem tudott. Próbált levegőt venni, és ezt hallottam meg, mert épp másik kisgyerekkel foglalkoztam.
Előredöntöttem és ütögettem a hátát, szerencsére kijött a szőlőszem.
Mennyit ér az emberélet? Baj is történhetett volna! És még a többi picikére is ráijesztettem, mert nem bírtam tartani a sírást. És ha bepánikolok? Én tehetek róla. Nem mondtam el elégszer, hogy rágják meg a gyümölcsöt alaposan.
Remélem a kisfiúnak nem okozott nagy törést. Vajon a szülők mit gondolnak? Remélem nem lesz hatással az életére...
Vajon ettől lehetek még jó óvónéni? Folyamatosan ezen pörög az agyam, nem bírok a gondolattól szabadulni...
Eddig azt gondoltam, ők halhatatlanok...

Próbálok válaszokat, és megnyugvást találni, idővel majd biztosan sikerül, de most rettenetesen szomorú vagyok emiatt.
Ne haragudjatok, hogy ezt itt, és Nektek, de azt hiszem, ez is hozzám tartozik, és muszáj leírnom.